Erzsike...

Igen, Az Erzsike!

A Keszeiné Szabó Erzsébet.

Iskolánk egyik gyöngyszeme, aki maga a megtestesült vidámság.

A minap rámnézett és azt mondta:

Megmérem a cukrodat! Megmérte: 8,6. Mit ettél vagy ittál? Kávét. Akkor a nagyszünetben is megmérem. Megmérte: 5,2. Na rendben vagy, mehetsz!

És máris előkerült valami hétköznapi, de nagyon fontos megbeszélnivaló, ami jól megnevettetett bennünket.

Én ilyennek ismerem.

Én ilyennek ismertem.

Erzsike ugyanis szombaton elhagyott bennünket. Elhagyta ezt a földi világot, és mindannyian tudjuk, hogy most hol van.

Köszönjük, hogy eljöttél közénk! Hogy derűt, vidámságot, emberséget hoztál. És köszönjük, hogy ezt mind itthagytad nekünk!

Isten Veled Erzsike! 

És még egyszer utoljára: Köszönjük, hogy voltál nekünk!

Iskolai Családod: a PÁGISZ

 

Kolléganőd, Melinda így búcsúzik tőled:

 

A halál tulajdonképpen jelentéktelen dolog...
valójában csak átmentem ide a szomszéd szobába.
Én én vagyok, te pedig te. Akármit is jelentettünk
egymásnak egymás életében, ez mit sem változott.
Nevezz csak nyugodtan a megszokott nevemen, beszélj
velem ugyanazon a könnyed hangon, melyen mindig is
beszéltél. Ne változtass a hangszíneden. Nevess
ugyanúgy, ahogy valaha együtt nevettünk a vicceken.
Imádkozz, mosolyogj, gondolj rám - emlegesd fel
A nevem nap mint nap, ahogyan annak előtte is, de ne
árnyékolja be semmi a hangulatot, amikor szóba
kerülök. Az élet nem kapott semmiféle új jelentést.
Minden olyan, mint amilyen volt, nem szakadt meg a
folytonosság. Az, hogy nem látnak, még nem jelenti azt,
hogy nem kell rám gondolni. Várok rád, itt vagyok
a közeledben - egészen közel. Nincs semmi baj.
                       Henry Scott: A szomszéd szoba